A Catrice rúzs esete

Beauty blogger sosem leszek, ez sajnos már bebizonyosodott, de ez még nem jelenti azt, hogy mint a legtöbb korombeli lány/nő, ne szeretnék én is drogériában vásárolni és alkalomadtán elcsábulni a tizenkettedik szemhéjpúder vagy a hatodik rúzs után. Mert hogy ezek kellenek és igazán életbevágó, hogy minél hamarabb és minél többet birtokoljunk belőlük. Na igen, üdv a fogyasztói társadalomban.

Ma reggel azzal a feltett szándékkal tértem be a Keleti pályaudvar közelében lévő Rossmannba, hogy felkutassak egy bizonyos Catrice rúzst, amit tegnap pillantottam meg egy általam követett blogon; gyönyörű bogyószín rúzsról van szó, ilyen sötét árnyalatom talán nincs is, pedig milyen jól menne a vörös hajamhoz és a világos bőrömhöz - méláztam tegnap este óta és alig tudtam kivárni, hogy megvirradjon; felkerekedtem (természetesen amúgy is jöttem volna dolgozni; a rúzsvásárlás lehetősége csupán izgalmas kis adalék lett volna a mai napomhoz), bezötykölődtem a Keletibe, aztán elindultam a már említett drogéria felé. Aki napi szinten jár-kel fővárosunkban már meg sem lepődik egy-egy hajléktalan, kéregető ember látványán; ha a tévében bemondják, hogy kiket milyen módon tudunk megsegíteni, már pötyögjük is a telefonszámokat, röppennek a 250 forintok és a négy számjegyű sms üzenetek. Mert segíteni jó. A hajléktalanokat pedig már rutinból nagy ívben kerüljük ki az aluljárókban és a tereken.

És velem is majdnem ez történt ma; de csak majdnem. Egy hajszálon múlt - de jó oldalra dőlt el a dolog. Ahogy a Rossmann felé baktattam, megláttam egy nem túl rendezett fizimiskájú urat a járdán álldogálni, lábánál pihent keverék kutyusa, a kutyuson piros baseball sapka. Pár forintot - mondta az ember az előtte elsiető tömegnek. Siettem én is, hiszen várt a rúzs; második pillantásra se méltattam, de ahogy elléptem mellette, rögtön elhatároztam, hogy amennyi aprópénz lesz a tárcámban, mindet neki adom. Vajon volt-e a földön előtte valami kis edény, ahová beledobhatom az aprót, nem tudtam. Nem mertem visszanézni. Kezébe mégsem nyomhatok már pénzt, nem igaz? Adok ötszáz forintot - határoztam el magam. De ötszáz forint mire elég, pláne egy kutyával? (Esetleg egy 10 ml-s essence körömlakkra; amit a már meglevő több mint 140 darab mellett nem éreztem éppen indokoltnak.)

Mikor beléptem az üzletbe, megkerestem a Catrice állványt; arra számítottam, hogy a rúzs kifutó termék lesz akciós áron - nem így volt, de még 1249,- Forintot sem sajnáltam volna rá kiadni. Elvégre volt pénzem, kétheti zsebpénz (az első ötjegyű szám, egyébként) lapult a pénztárcámban. Kipróbáltam a testert a csuklómon, nagyon tetszett a szín és az állag is - aztán visszatettem a kosaramból a rúzst az állványra. Arrébb mentem egy sorral, hogy körülnézzek, milyen árban kaphatók a kutyaeledelek. Levettem egy két kilós tápot és egy rúd kutyaszalámit, kértem hozzá egy szatyrot - gondoltam, valamiben haza is kell vinnie a bácsinak az eledelt (csak most, a sorokat írva jutott eszembe: vajon van-e neki egyáltalán olyan helye, hogy "haza"?) - fizettem, a visszajárót egy ezres kivételével eltettem és elindultam a buszmegálló felé.

Az úr ugyanott állt a kutyával, az emberek ugyanúgy egy pillantás nélkül továbbhaladtak. Megálltam előtte, átnyújtottam neki a szatyrot - ezt a kutyusnak, ezt pedig önnek - adtam oda a pénzt is. Könnyes lett a szeme. Vigyázzon magára - csak ennyit tudtam mondani, aztán elsiettem az érkező 7-s buszhoz. Felszálltam rá, és mire a Blahára értem, elsírtam magam. Nem csak azért, mert adni jó és megkönnyebbültem, hanem mert azt éreztem, valami olyan terhet is magamra vettem, amit eddig tudatosan vagy tudatalatt igyekeztem figyelmen kívül hagyni: rám szakadt annak a gondolatnak a terhe, hogy néha bizony mennyire nem tudjuk értékelni, hogy tető van a fejünk fölött; hogy van mit ennünk és ha fázunk, bekapcsoljuk a fűtést. Néha nem tudjuk megbecsülni azt a sok jót, ami velünk történik - mert természetesnek vesszük.

Nem azért írtam le ezt a kis történetet, hogy kérkedjek vele - mert az igazi szeretet nem kérkedik -, hanem azért, mert akár hiszik, akár nem, sokkal jobb érzés volt ezt a kétezer forintot segítségadásra költeni, mint egy Catrice rúzsra.

Hát, így nem lett nekem Catrice rúzsom.

Random babbling

Néha úgy érzem, jó lenne valamilyen platformon kiönteni a szívemet, megosztani a gondolataimat bizonyos dolgokkal kapcsolatban, vagy csak simán írogatni a magam szórakozására. Az már bebizonyosodott, hogy kommersz blogger nem leszek; amiről írnék, az lenne túl népszerű, follower csalogató téma - amihez meg ilyet kellene írni, késztetést nem érzek magamban a legcsekélyebb módon se. Szóval eltűnők és feltűnök, lelépek és fellépek, vagyok is meg nem is.

Mert én már csak így működök.