A cím miatt nem kell semmi átvitt értelmes, lírai dologra gondolni. Pontosan arról szól ez a post, aminek tűnik. Temetésen voltam. Szombaton temettük a dédimamámat. 97 éves volt. Halála előtt két nappal még megkérdezte, mikor lesz május elseje - akkor töltötte volna a 98-at. Nagy céljai voltak; volt a faluban egy néni, aki decemberben már betöltötte a 98-at. Az én drága dédim abban reménykedett, hogy májusra a konkurencia bemondja az unalmast és végre ő lehet a közösség legidősebb tagja. Ez már nem adatott meg neki.
Hogy szép volt-e a temetés? Nem tudnám megmondani, hogy mi a mérőfoka egy temetés szépségének. Hideg volt, nagyon hideg. A ravatalozó járólapjaiból csak úgy sütött a hideg; szó szerint égette az ember lábujjait a fagy. Református lelkésznő temetett - erről talán majd egyszer máskor beszélek, más perspektívából.
Sokan voltak. Eleve nagy volt a család is; a dédi a következővel büszkélkedhetett: 3 gyerek, 5 unoka, 8 dédunoka és 3 ükunoka. Szép, nagy család. És milyen összetartó! *irónia rulz*
A dédinek érdekes élete lehetett: kimondani is sok, amennyit élt! 1914 május elsején született, háborús gyerek volt. Túlélte a második világháborút, 56-ot, megélte 89-et, 2000-et; 39 évig volt özvegy!
Az ember 39 év házasság után szokott jobb létre szenderülni; nem 39 év özvegység után. Dédipapó a 70-es években halt meg; akkor előre látóan vésték a sírkőre a következőt:
Faragó Zsigmondné
1914-19
Most majd lehet átvésetni.
Sokan jöttek a faluból; bennfentes öregnéniktől tudom, hogy több koszorú és virág volt a síron, mint egy fiatalnál. Ez aztán már nagy szó lehet.
Négy sírásó volt; Hádész Temetkezési Kft. feliratú dzsekijeikben BKV ellenőrnek néztek ki. Egyikük diplomás tanár - de a három gyereket valamiból el kell ugyebár tartani.
Hideg volt és sár; vasárnap délelőtt már otthon, kétszáz kilométernyi távolságban takarítottam meg a cipőmet. Valamit magammal vittem a temetésről - morbid gondolat?
Szokták mondani, hogy az esküvő és a temetés összehozza az embereket. Unokasógorom (igen, most találtam ki ezt a szót és szerintem be kellene vezetni) szerint a lakodalom sokkal jobb hely az összeruccanásra, hiszen legalább van zene is.
Várjuk ki a végét, mondtam.
A lelkésznő mellett állt végig egy rosszhangú, bajszos úriember. Vonyított, mint kutya a teliholdas éjszakán. "Bérénekes?" kérdeztem én anyámtól. "Presbiter" jött a válasz. Hát persze. Segítőszolga.
Nagy koszorút köttettünk csupa selyemből - élővirágot nem mertünk hozni, nehogy elfagyjon. Visszagondolva talán az volt az utolsó igazi téli nap idén. Ha jófej akarok lenni a jövőbeli gyászolóimmal, nyáron dobom fel a talpam. Áá, akkor meg meleg lesz, azért szidnak majd.
Nyitott koporsós temetés - a vidék szépsége? Kétlem. Nem akartam megnézni a dédit, de akaratom ellenére szemtanúja voltam, ahogy pénzt és zsoltárokat helyeznek mellé a koporsóba. A törtfehér selyem lepel furcsán simult a testre - végig az volt az érzésem, hogy szegény dédi mindjárt felül alatt és jól ránk ijeszt. Volt sírás bőven, ahogy illik; az már ugyebár fontos, mert a tornál majd jól ki lehet beszélni a többieket.
Személyesebb hangvételű dolgokról már nem ejtenék szót; úgyis csak annak érdekes, aki ismeri a szereplőket.
Még annyit a végére, hogy megfigyeltem: vidéken addig járnak az öregek temetésre (szinte menetrendszerűen), amíg rájuk nem kerül a sor.
Nagyanyámmal is megosztottam e bölcsességemet:
"Kislyányom, az élőknek kell eltemetniök a holtakat." - hajolt hozzám.
Logikusnak tűnik... hiába, a mama megint megmondta a frankót.
